A legfurcsább búváros story-m nem a víz alatt esett meg. A horvátországi Rogoznica közelében merülgettünk, amikor az eset megtörtént. Az egyik merülőhelyre együtt érkeztünk egy másik Zodiac-kal, amelyben német vagy osztrák búvárok ültek (a víz elhozta hozzánk a készülődés közben elhangzó szavaikat). Ők egy pár perccel hamarabb készültek el és kezdték meg a vízbemenetelt a szokásos hátrabukfenc manőverrel, így végig tudtuk nézni az összes búvár vízbeérkezését. Amikor én tanultam ezt a vízbemenetelt, két fontos dologra hívták fel a figyelmem:

1. Mielőtt a vízbe bukfencezem, mindig nézzek hátra, hogy nincs-e mögöttem egy másik búvár a vízben, akinek a fejét simán szétloccsantanám a palackommal, amikor a vízbe érkezem.

2. Ügyeljek arra, hogy a lábam/uszonyom ne legyen semmibe sem beakadva bukfenc előtt, mert azon kívül, hogy roppant kínos dolog fejjel lefelé kilógni a Zodiac-ból beakadt lábbal, még egy helyes kis boka- vagy térdficamot is össze lehet szedni.

A szomszéd hajóban ülő egyik búvár vélhetően elfelejtkezett a második szabályról, és amikor hátrabukfenccel bement a vízbe, az egyik lába a hajóban maradt. Sajnos szó szerint. A búvár a vízben, a lába a hajóban. Mit mondjak, megdöbbentő látvány volt, és bár elég hamar leesett, hogy a fickónak műlába van, jó ideig köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. A kínos helyzet gyorsan megoldódott, mert a hajóban maradt DM benyújtotta a lábat a búvárnak, aki a vízben visszacsatolta a rakoncátlan művégtagot.

Azóta elég sokszor adott témát sörözés közben ez a story, de őszintén szólva sokáig csak a poént láttam benne (elnézést, nem vagyok rá büszke). Az utóbbi időben azonban úgy gondolok erre az esetre, mint annak bizonyítékát, hogy
1. nem szabad feladni
2. az emberi akaraterő határtalan

Ezért is ragadnak meg azok hírek, amelyek valamilyen testi fogyatékkal búvárkodó emberekről szólnak.
Olvastam például egy vak férfiről, Peter Gillard-ról, aki 55 évesen szerezte meg búvár képesítését. Peter csak a jobb szemére lát, azzal is nagyon gyengén már születésétől fogva, de - nővére szavaival élve - soha nem hagyta, hogy a dolgok visszafogják.

Megpróbáltam végiggondolni, hogy egy látónak milyen nehézségekkel kell szembenézni egy roncsmerülésnél, és elképzelésem sincs, hogyan lehetett ezt megtenni ilyen súlyos fogyatékossággal.

Aztán találtam egy másik cikket, ami 5 német katonáról szólt, akik Irakban illetve Afganisztánban szereztek maradandó sérülést vagy fogyatékosságot. Mindannyian egy olyan program keretében szereztek búvárképesítést, amelyet az amerikai SUDS-ról (Soldiers Undertaking Disabled Scuba) mintáztak, és amelynek célja, hogy segítse az Irakból és Afganisztánból sérülten visszatérő katonáknak, hogy újrakezdjék az életüket. A programban való részvételhez szükség volt a katonák pozitív hozzáállására, akik maradandó fogyatékosságot okozó sérüléseikben inkább az új kihívást, mint elkeseredésre okot adó tragédiát látták.

Azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek a hozzállása és életfelfogása bámulatra és elismerésre méltó. Szóval egy nagy-nagy riszpekt mindannyiuknak.

Közben azon is elgondolkodtam, hogy miközben Magyarországon - kis túlzással - minden sarkon lehet találni egy búváriskolát, akad-e vajon köztük olyan, amelyik vállalná testi fogyatékossággal élő, netán vak emberek búvároktatását.