Nem tudom, melyikőtök vágyik arra, hogy egy atomreaktort hordozzon a hátán. Nos, van, akinek ez megadatott, ráadásul nem is valami forradalmian új találmány segítségével. Még a 60-as években kísérletezett az Amerikai Haditengerészet olyan búvárruhával, amiben tulajdonképpen egy beépített mini atomreaktor tartotta melegen a bátor búvárt. Írtam már néhány postot a közelmúltban megálmodott búvárszerkentyűkről. Közös jellemzőjük volt, hogy vagy tökéletesen működésképtelenek, vagy tökéletesen feleslegesek voltak. Vagy mindkettő egyszerre. Ez az 1968-ban kifejlesztett rendszer viszont nem egy lázálom, egy beszívott designer space cake inspirálta agyszüleménye, hanem egy megvalósult projekt, létező megoldásokkal. Tulajdonképpen a hidegháború befejeződését okolhatjuk (vagy áldhatjuk?) azért, hogy mégsem lett ebből a megoldásból bevett gyakorlat az ipari, kereskedelmi és haditengerészeti búvárok körében.

Azt biztosan sokan tudjátok, hogy az Amerikai Haditengerészetnek nagyon sokat köszönhet a búvártársadalom, mert folyamatos kísérletezéssel, kutatással hozzájárultak ahhoz, hogy számos találmány megszülethessen, számtalan búvárkodással kapcsolatos törvényszerűség világossá váljon az emberiség számára és végül a fent látható ólomcsizmás búvárfelszereléstől eljuthassunk oda, ahogy ma a búvárkodást sokan ismerik. Mondhatjátok, hogy jó,jó, de nekik ehhez rendelkezésükre állt - a gyakorlatilag végtelen pénzügyi forrás mellett - rengeteg élő kísérleti alany is, de akkor is tény, hogy nélkülük sokkal kevesebbet tudnánk a búvárkodással kapcsolatos fiziológiai törvényszerűségekről. Nagyjából Coustea CONSHELF projektével egyidőben (mely projekt nagyon leegyszerűsítve azt vizsgálta, hogy miként élhet az ember hosszú ideig víz alatt) a Haditengerészet SEALAB programja úttörő felfedezéseket tett az úgynevezett szaturációs merülés terén. Azaz arra jöttek rá - konyhanyelven összefoglalva, - hogy egy adott mélységen (azaz nyomáson), egy bizonyos idő eltelte után az emberi szövetek telítődnek nitrogénnel (több nitrogén már nem raktározódik el a szervezetben), így onnantól már nyugodtan maradhat abban a mélységben tovább egy órát, egy napot vagy akár egy hónapot, pont ugyanannyi időt kell eltöltenie  majd felszínre jövetel előtt dekompresszióval (azaz a telítődött gázok kiszellőztetésével). Ezzel a felfedezéssel elhárult az egyik akadály a huzamosabb víz alatt végzett tevékenységek elől, így koncentrálni tudtak a másikra: a hipotermiára 

A víz ugyanis húszszor gyorsabban vezeti a hőt mint a levegő, így akár a meleg karibi tengerben is kihűlhet a búvár, ha túl hosszú időt tölt el a vízben. A búvárok éppen ezért - na meg a sérülések elkerülés érdekében - ma már különböző vastagságú neoprén ruhákat vesznek fel, ahol a hőszigetelést a ruhában lévő pici levegőbuborékok és a ruha és a bőrünk között képződő nagyon vékony, testünk által felmelegített vízréteg megtartása oldja meg. A hosszabb ideig víz alatt lévő technikai búvárok pedig már ma is úgynevezett száraz ruhákban merülnek, ahol a víz nem is érintkezik a testükkel, és a vízhatlan búvárruha alatt aláöltöző ruhákat is használnak.

Abban a mélységben viszont, ahol a haditengerészeti búvárok tevékenykednek, olyan dermesztően hideg a víz, hogy még aláöltözött száraz ruhában is elég gyorsan kihűlnek. Persze kísérleteztek mindenféle megoldással, de egyik megoldás sem bizonyult használhatónak, főleg azért, mivel alapvetően olyan megoldásokat kerestek, amelyekkel a búvár szabadon mozoghat, nincs egy "köldökzsinórhoz" kötve. Ebben az időszakban az amerikai Atomenergia Bizottság (Atomic Energy Commission - AEC) keményen dolgozott azon, hogy az atomenergia békés felhasználását népszerűsítse és az atomenergia felhasználást elfogadtassa a szélesebb néprétegekkel, így kapóra jött nekik, hogy a haditengerészet megkereste őket azzal, hogy segítsenek egy olyan eszköz kifejlesztésében, amely az atomenergiát használja a búvárok melegen tartására.

1968-ban elő is álltak egy szerkezettel, amely nem egészen egy kilogramm Plutónium-238-at használva, hőcserélőn keresztül felmelegített vizet keringetett egy öltözékben, amelyet keresztül kasul behálóztak vékony vízvezetékekkel. Ezt az aláöltözetet kellett a búvárnak a szárazruhája alá vennie, a vizet pedig egy elektromotor által meghajtott pumpa keringette a rendszerben. 

 A szerkezettel több kísérleti merülést végeztek, de végül arra a következtetésre jutottak, hogy az jelenlegi formájában alkalmatlan arra, hogy az óceánok mélyén a jéghideg vízben a búvárokat  megfelelően melegen tartva elkerülhessék a hipotermiát. Bár a Plutónium-238 kis mértékben sugárzott ugyan (és szerencsére olyan típusú sugárzással, amit egyszerű volt leárnyékolni), és ez behatárolta azt az időt, amíg a búvár egyvégtében használhatta, nem ez volt az oka annak, hogy elvetették az ötletet. A kudarc oka az volt, hogy egyszerűen kevés volt a rendelkezésre álló Plutónium-238. Ez az anyag az atomfegyvergyártás mellékterméke, így érthető, hogy nem állt rendelkezésre korlátlan mennyiségben. Most pedig, amikor (hivatalosan) az USA már nem állít elő atomfegyvert, különösen nehéz - illetve valójában drága - hozzájutni. Jelenleg a NASA használja a jéghideg űrbe vezető űrmissziókon, hogy eszközeit - például a Voyagert és a Curiosityt - melegen tartsa. Mivel azonban az ő tartalékai is kimerülőben vannak, éppen most indítottak egy 550 millió dolláros programot, amely során 1,5 , azaz egy és fél kilogramm Plutónium-238-at fogna előállítani.

A problémát valójában azóta sem oldották meg kompromisszummentesen. Számtalan megoldás született persze, amelyek megóvják a búvárt a hideg víztől, ezek azonban vagy szkafanderszerű öltözékek, vagy gyakorlatilag a búvár testére épített minitengeralattjárók vagy exoskeletonok, amelyek messze vannak attól, hogy a búvár számára szabad, könnyed mozogást biztosítsanak a víz alatt. Nagy részük ugyan elsősorban a mély vízben jelentkező óriási víznyomás kiküszöbölése miatt lett olyan robosztus, de ezekben a szerkezetekben értelemszerűen már könnyebb volt megoldani a fűtés problémáját is.

Pedig a lényeg pont az lenne - és az AEC elképzelésének ez mindenképpen előnye -, hogy a búvár számára minél kötetlenebb, szabadabb mozgást biztosító megoldások szülessenek. A búvárkodás élménye úgy élvezhető ki leginkább, ha minél kevesebb, minél könnyebb felszereléssel merülünk, így érezhetjük magunkat igazán a természettel egynek, így válhatunk szinte a tengeri élővilág részévé. Amíg ilyen tankszerű cuccokban merülünk alá, mindig is kívülállók maradunk.