Azt hiszem, minden búvár szeret roncsot merülni. Sőt, azok között is sokan vannak, akiket a roncsmerülések érdekelnének, akik még nem tudták rávenni magukat a búvárkodásra. Bár az is megérne egy külön postot, hogy miért jó a roncsmerülés, de én most egy olyan dologról szeretnék írni, ami számomra furcsa a roncsmerülésekben.

Sok búvárnál tapasztaltam, hogy amellett, hogy izgalommal vegyes várakozással tekintenek egy-egy roncs megmerülésére, van bennük egy bizonyos félsz vagy idegenkedés attól, hogy megmerüljék az adott roncsot. Természetesen nem arról beszélek, amikor a merülés technikai nehézségeitől tartanak (zárt terek, felkavarodó üledék, kiálló, rozsdás vasdarabok, stb.) Az nyilvánvaló, hogy amikor egy hajó (vagy esetleg repülő) elsüllyed, ott emberek halnak meg (kivéve persze, ha szándékosan - kifejezetten a búvárok számára - süllyesztenek el egy hajót). Ezzel kapcsolatosan kétféle megnyilvánulást tapasztalok a búvároknál, és őszintén szólva mindkettő teljesen érthetetlen számomra. 

Egyrészt sok búvárnál egyfajta félelemet tapasztalok, mint ha valamilyen kísértetkastélyban tennénk látogatást. A roncsban úszkálva minden sarkon várják a hajó, repülő elsüllyedésekor elhunytak szellemeinek megjelenését. Néhány lelkes blogger, újságíró persze igyekszik is legendákat gyártani egy-egy roncshoz, hogy ezzel növelje olvasótáborát. Ahhoz, hogy ezeket a storykat komolyan vegyem, először is hinnem kellene a kísértetekben, amely szokásommal azonban tízéves koromban felhagytam.

Az nyilván más kérdés, ha valaki annyira friss roncsot merül, hogy elképzelhető az, hogy holttestbe botlik, bár - ha csak valaki nem mentőbúvár, rendőrségi búvár, stb., - ennek gyakorlatilag semmi esélye.

Itt van például az 1968. január 7-én elsüllyedt görög teherhajó, a Peltastis esete. A horvátországi Krk szigetnél, Silo mellett szerencsétlenül járt hajó tragédiáját egy óriási vihar okozta, amely nekicsapta a hajót a szigetnek. A tizenkét fős legénységből négyen túlélték a katasztrófát, 7 holtestet még másnap kiemeltek a tengerből, de a kapitány holttestét nem találták. Még azon a nyáron horvát búvárok lemerültek a roncshoz és a hídon, a navigációs asztalra borulva megtalálták Theodoros Belesis holttestét, amit később ki is emeltek. A legendagyárosok szerint a kapitány szelleme azóta is a hajón kísért. Hát én többször is merültem ezt a roncsot, néhányszor merülést is vezettem ott, de egyszer sem találkoztam a kapitány szellemével. Kifejezetten kellemes merülések voltak, jó hangulatban, semmilyen szokatlan, váratlan, netalán baljós esemény nem történt. Az viszont igaz, hogy több halálos búvárbaleset is előfordult a roncson, - köztük az egyiknél egy magyar búvár volt az áldozat, - de mindegyik esetnél teljesen világosak a tragédia bekövetkeztének okai, nincs bennük semmi misztikum.

A másik dolog, amit tapasztalni szoktam - és ez már sokkal kényesebb kérdés -, amikor a hajóroncsra, sőt az elsüllyedés helyére egyfajta szent helyként tekintenek. Mintha valami temetőben járnánk, ahol nem illik hangoskodni, egyáltalán jól érezni magunkat. A roncsokat - főleg a viszonylag frisseket - persze körüllengi valamiféle pátosz, és kell és érdemes is emlékezni arra a szomorú eseményre, ami ott történt, azokra az emberekre, akik ott meghaltak, de a már-már szertartásszerű tiszteletet, zavarba ejtő, magasztos megközelítéseket túlzásnak gondolom.

Van persze a másik véglet, amikor egy-egy ilyen helyet úgy kezelnek a búvárok, mint egy buszpályaudvart. Olyan szenvtelenül "gyalogolnak" rajta keresztül, mintha csak a piacon lennének. Ez persze leginkább azokra jellemző, akik az adott roncsot már nagyon sokszor merülték. És van a legdurvább hozzáállás is, amikor egy-egy merülésvezető - egyfajta félreértelmezett vendégszórakoztatási késztetéstől hajtva - kifejezetten szenzációt csinál a hajó elsüllyedésekor elhunyt áldozatokból. Mint amikor Egyiptomban a Salem Express nevű elsüllyedt hajó roncsánál merültünk: a roncs bejárásának egy adott pontján a dive master előreúszott, láthatóan keresett valamit az aljzathomokban. Elég gyorsan meg is találta és elkezdett integetni nekünk, hogy menjünk oda. Én kissé lemaradva úsztam a csoporttól, mert videózás közben kicsit elbambultam, így mire odaértem már elég nagy csoportosulás vette körül azt a valamit a homokban. Az egyiptomi származású merülésvezető teátrális mozdul mutatott a homokban egy szép kis megtisztogatott területen fekvő emberi alsó állkapocscsontra, ami vélhetően egyik honfitársáé volt, hiszen a hajón szinte csak helyiek utaztak. Engem teljesen megdöbbentett ez a szenvtelenség, sőt ez a szenzációhajhász hozzáállás, a minimális tisztelet hiánya. Azon is gondolkoztam, hogyan lehet az, hogy ez még mindig itt van, még senki nem vitte magával, had lássa a többi erre járó búvár is. Most akkor mi ez itt? Egy kiállítási darab?

Akárhogy is, a roncsmerülés számomra továbbra is egy érdekes, izgalmas dolog. Szeretem elképzelni, hogy ahol én éppen úszom, ott korábban emberek kényelmesen sétálgattak, ebédeltek, beszélgettek, napoztak, egyszóval élték normális életüket. Érdekes látni, ahogy az algák, moszatok belepik a roncs minden porcikáját és a természet szépen lassan elkezdi feldolgozni az idegen anyagot, átveszi az uralmat a roncs felett. Emlékeztet arra, hogy bár úgy tűnik, az ember a hajók révén legyőzte a tengert, a vizet, csak vendégek vagyunk ott. Szóval ha roncsot merülsz, csak élvezd a merülést, éld át azt a kíváncsiságot, ami - vélhetően - a búvárkodáshoz hajtott, közben áldozz egy gondolatot az ott elhunytakra.